A letelepítés irányának kijelölése
A Belügyminisztérium Kollégiumának 1965. március 23-ai ülésén a hatóságok sikeresnek nyilvánították a folyamatban lévő roma asszimilációs kampányt, ezért úgy döntöttek, hogy kiterjesztik a kényszerintézkedéseket a vándorló roma csoportok erőltetett letelepítésének felgyorsítása érdekében. A politika megerősítette az 1960-as évek elején már bevezetett ellenőrzési mechanizmusokat: a közösségi vezetőket elszigetelték, a roma férfiakat besorozták, és kényszerrel szórtak szét közösségeket, hogy biztosítsák letelepítésüket. Ezek az intézkedések a korábbi, 1964-es akciókat követték, amikor az állam átfogó ellenőrzéseket végzett a téli táborokban, új személyazonosító okmányokat kiadva, és listázva a továbbra is nomád életmódot folytató romákat. Az 1965-ös határozatok szintet léptek: a mobilitás feladását politikai és társadalmi kényszerként keretezték. Bár a programot hivatalosan lakhatási, foglalkoztatási segítségként keretezték, az alkalmazott adminisztratív és rendészeti módszerek valójában kényszerítő jellegűek voltak. A közösségek szétszórása, a vándorlás tilalma és a szankciókkal való fenyegetés a hagyományos roma mobilitás felszámolásához vezetett. Sok roma számára ez a politika megszokott életmódjuk elvesztésével, kulturális töréssel és a kényszerletelepítéshez kapcsolódó hosszú távú társadalmi feszültségekkel járt.