A gettók az elszigetelés eszközei
Lengyelország német megszállása idején (1939–1945) a nácik gettókat hoztak létre a zsidó lakosság elszigetelésére, ellenőrzésére és üldöztetésére. Az első jelentős gettót 1939 októberében Piotrków Trybunalskiban állították fel; ezt követte a łódźi gettó 1940 áprilisában, a varsói 1940 novemberében, a krakkói 1941 márciusában, a białystoki pedig 1941 júliusában. A zsidókat erőszakkal elűzték otthonaikból, és túlzsúfolt városrészekbe zárták, ahol nem volt elegendő élelem, megfelelő higiénia vagy orvosi ellátás. A gettók rabjait a kizsákmányolták, kényszermunkára fogták, megfosztották emberi méltóságuktól. A gettókban a járványok mellett az állandó terror is szedte áldozatait. A gettók ugyanakkor az ellenállás helyszíneivé is váltak; ennek legismertebb példája a varsói gettófelkelés, 1943 áprilisában. Végsősoron a gettók átmeneti gyűjtőhelyekként szolgáltak a megsemmisítő táborokba történő deportálások előtt, ahol aztán a legtöbbeket ténylegesen meggyilkolták.
“Olyan nagy volt az éhség a gettóban… Reggelente, amikor kiléptél az utcára, mindig újabb halottakat láttál… Naponta ezrek haltak meg pusztán az alultápláltság miatt… Ha nem volt mit enned, véged volt. Ez volt a valóság.”
Abraham Lewent
A varsói gettó lakója